Címke: szomorú

ÁGYBAN, PÁRNÁK KÖZT FAGYNI MEG (Szívbemarkoló történet egy öreg néniről, napjainkban, Magyarországon.)

Nyugdíja pár nap alatt elfogyott. Kifizette a boltban a tartozásait kamatostól, a postán hatezer forintot hagyott a villanyszámlára, elküldött a fiának ötezer forintot a főváros egyik hajléktalanszállójára, végül az önkormányzatnál a kutyaoltás elmaradt összegét fizette be. Tervezte, hogy tüzelőt is vesz, de a pénztárcájában csak három darab ezres maradt egész hónapra. Vett a boltban fél kiló kenyeret és egy fél liter tejet is és lassan totyogott hazafelé a sáros úton. Az utat nézte mereven, nehogy elcsússzon. A szőke boltosnő ingerült volt, miután kilépett ajtón, mert megint szellőztetnie kellett a szerinte rossz szagú öregasszony után. Sejtette, hogy talán érezni rajta a kihagyott tisztálkodásokat, azt, hogy nem fürdött hetek óta, de azért mégis azt gondolta, hogy tisztán tartja magát. Gondolni sem mert arra, hogy utána szellőztetni kell a boltban. Volt a házban fürdőszobája, de azt már nem tudta felfűteni, meleg vizet is csak a gázon melegített, ha mosakodott. A bojlert már régen kikötötték. Nem sokkal azután, hogy férje hazafelé jövet a munkából összeesett a buszon és vele már csak annyit közöltek, hogy egyedül maradt.

 

Félretett pénzük egy része a temetésre és a sírkőre ment el, a maradékot, néhány tízezer forintot fiának a kezébe nyomta, aki lejött hozzá, de a gyerekkori haverok közt nem akart segélyes ingyenélő lenni, ezért visszament a fővárosba segélyes ingyenélőnek. Persze dolgozott volna a Laci, de nem kellett évek óta sehova. Erős volt, két kőműves keze alá dolgozott, attól sem ijedt meg, ha neki kellett a kőműves vagy a burkoló helyére állnia. Bármit elvállalt, mégsem kellett sehova. A menyére is mérges volt. Addig kellett neki a fia, amíg dolgozott Pesten, és küldte a pénzt. Amikor nehéz helyzetbe került, akkor elzavarta otthonról és maga mellé fogadott egy fiatalabb férfit, akivel kiköltöztek a távoli angol fővárosba és még az egyetlen unokáját is magukkal vitték. Hónapok óta semmit sem hallott felőlük. Eleinte még telefonált néhányszor Lacika, hónapokig csak miatta tartotta meg a telefonelőfizetést, de aztán már nem csörrent meg a piros készülék. Sokat szomorkodott, bosszankodott. Félt attól, hogy ott abban a távoli nagyvárosban talán történt velük valami, sokáig csak azért nézte a híradót, hátha megtud valamit, hátha meglátja véletlenül egy híradásban az unokáját. Aztán egy napon a TV nagy durranással megadta magát. A szerelőt kihívta, de nem volt nyolcezer forintja a javításra.
Néhányszor megpróbált érdeklődni nászasszonyától, hogy mi van a volt menyével, unokájával, de az csak kapuban állva fogadta, nem hívta be, mint régen. Nem is mondott semmit, csak foghegyről annyit, hogy megvannak, ne aggodalmaskodjon, meg azt is hozzátette, hogy jelentkeznek majd, ha van velük valami.

 

A sáros úton hazafelé totyogva sok gondolat kavargott a fejében, sok oka volt a szomorúságra, de ő vitte a sok terhet, amit az élet rárakott. Amióta elment a férje, azóta minden nehéz lett, elviselhetetlenül nehéz, de senkinek sem panaszkodott. Otthon gyorsan nyitotta az ajtót, rámordult a macskára, amiért az csak lassan ment be utána a konyhába. Vigyázott, hogy ne hűljön ki a lakás. A tűzhelyre tejet tett melegedni, vízzel felhígította, kenyeret aprított bele, de még mielőtt rendesen megmelegedhetett volna, ellobbant a láng. Először a macska edényébe rakott, majd vitt a hátsó udvaron fagyoskodó kutyához is. Sok nem maradt a lábas alján, de neki annyi is elég volt. Elgémberedett keze nem engedett fel. A langyos tej miatt felmelegedett a szájában a levegő és lehelete meglátszott a konyhában. Nagyon hideg volt a lakás minden pontján. Lekapcsolta a villanyt, kabátját a szék karjára tette, bebújt a paplan alá. A macska a lábához a gömbölyödött.
Nem tudott elaludni. A paplan alatt sem érezte, hogy átmelegedne. Fát kellene szerezzen, arra is gondolt, hogy kivágatja a nagy almafát, de az is pénzbe kerül, a gázpalack is. Összerándult a gyomra, mert eszébe jutott, hogy milyen kevés maradt a pénztárcájában.
Eszébe jutott a fia, aki azon a kegyetlen helyen kell lakjon, az unokája, aki biztosan szomorú ott a messzeségben. Még kihajolt az ágyból a pohárért, a víz jéghidegen folyt le a torkán. Amikor végre elaludt, akkor is nagyon fázott.
Arra gondolt, hogy holnap talán kisüt a nap és egy kicsit majd átmelegíti magát a teraszon. Szinte érezte a téli nap kellemes melegét a bőrén, látta a fényességet a lehunyt szempilláján keresztül. Szép álomba szenderült, együtt volt végre mindenki, akit szeretett. Furcsa volt, mégsem szólt egy szót sem. A jót ő pont úgy fogadta, mint a rosszat. Mosolygós beletörődéssel. Egyedül a férje miatt bosszankodott, amiért a buszról nem egyenesen hazafelé jött, hanem belépett a kocsmába egy pohár sörre. Aztán a szikrázó tavaszi napsütést lassan felváltotta a szürkület, egyre sötétebb lett és az utcai világítást sem kapcsolták fel. Áramszünet megint, csóválta a fejét álmában, aztán lassan elborított mindent a sötétség. Nem történt semmi különös. Sem indulás, sem megérkezés, csak a mélyülő sötétség.
A kutya két napon és éjszakán át vonyított a hátsó udvarban. A szomszéd ház évek óta üres volt, szemben már le is bontotta az önkormányzat a szétmálló vályogházat. A falugondnok, aki hétfőn az ebédet hozta, nem találta a kapun az üres ételhordót. Bekiabált, álldogált egy darabig, aztán félve belépett az udvarba, hangosan nyugtatva a szinte megbolondult kutyát.
Amikor a konyha kilincsét lenyomta, tudta, hogy mivel fogja szembetalálni magát. A lassan kinyitott ajtón keresztül a macska rémülten szaladt ki az udvarra. Nem lépett be, az ajtót szélesre tárva fényt, téli meleg fényt engedett a konyhába. A sarokban lévő ágyon, félig kitakart, mozdulatlan test feküdt, lehunyt szemmel, arcán egyértelmű mosollyal. Édeskés illat lengett a levegőben, egy kanál és egy alumínium edény volt a konyha közepén a cementlapon, biztosan a macska verte le az asztalról.
Nem volt szükség önkormányzati temetésre. Az iratok közt minden költséget fedező pénzköteget találtak. Nem volt ráírva, hogy a temetésre lett félrerakva, de mindenki tudta, hogy csak azért lehetett ott.
Fiát két napos keresés után találták meg. Közömbös hangon fogadta a hírt, de még aznap este hazaindult. Az éjszakai vonattal azonban nem jutott messzire. A fővárostól alig negyven kilométernyire leszállították a vonatról és minden kérlelés dacára fogdába zárták. Kihallgatása másnap délután kezdődött, pontosan akkor, amikor anyját utolsó útjára indítottak.
Mindössze hárman álltak a felbontott sír előtt, ahová férje után most a feleség is megérkezett. Miután a betonlapot visszahelyezték, a polgármester a fejét csóválva lerakta a sírra a magával hozott virágot. Minden kész volt, már csak az évszám hiányzott az asszonynév mellől. A sírköves néhány nappal később fáradtan véste fel a 2011-es évszámot.
(Valóságnovella)

 

.

Egy koldus szomorú szavai… :( Szívszorító…Olvassátok el! :(

Sánta J. Ede: Koldus szava

Hajlék nélkül, szabad ég alatt,
Koldus szíve majd megszakad.
Kit kivetett az élet magából,
S lemondatott minden barátról.

Könnyek úsznak szemei tükrében,
Mikor egy képet tart koszos kezében.
A családról, ez az utolsó emlék,
Megbánta már elveszett tettét.

Egy dolog lett örökre a társa,
Az érzés, a boldogságra vágyva.
Megviselt szívvel, egyedül,
A bánatban végleg elmerül.

Csak a csendben hallatszik,
Mikor mindenki alszik.
A koldus könyörgő szava,
Hogy hadd menjen haza.

De már nem térhet vissza,
Oda, ahol minden oly tiszta.
Mert lelkét bekoszolta az élet,
S már feledheti örökre a szépet.

Reménytelen élet a sorsa,
Bár e versem ne erről szólna.
Néma marad a koldus szava,
Nem tér már többé soha haza!

forrás: poet.hu

Szinte emberi hangon siratja szegény csacsi az elpusztult barátját! :( Szívszaggató videó! :'(

Őrület, hogy mennyire igaz az, hogy az állatoknak is micsoda nyilvánvaló érzelmeik vannak… Komolyan mondom, a könnyem is  kicsordult, ahogy néztem ezt a szegény kis szamarat, ahogy elpusztult barátját siratja. 🙁

A többieken is látszik az aggodalom, és a szomorúság, de ez a kis fekete,…ő nagyon kivan… 🙁 Tényleg olyan szinte, mintha emberi hangon sírna! Szívettépő, nagyon sajnáltam….  🙁