Címke: szomorú

Eladtam a családomat, az életemet és vagyonomat a hitemért! És semmim sem maradt :(

“Gábor gyerekkori ismerősöm.
Több mint tíz évig nem találkoztunk, de a váratlan viszontlátás megdöbbentő volt. Az emlékezetemben élő energikus, céltudatos fiatalember helyett megtört, remegő kezű emberrel álltam szemben. Pedig még csak 35 éves… Gábor, akinek néhány éve még vagyona és gyönyörű családja is volt, most kiégve, egyedül él egy albérletben. Pedig nem lett beteg, nem történt vele tragédia csak éppen hinni akart valamiben…
Hosszas kérlelésemre elmesélte, mi történt vele, s neve elhallgatásával bár, de hozzájárult ahhoz, hogy megjelenjen története.”

 

– A szégyen nagyon erős – mondta –, de hátha valaki tanul belőle, és nem esik bele ugyanabba a csapdába, amibe én.  Mónival igazi gyerekkori szerelem volt a miénk – kezdte történetét Gábor –, ugyanabban a kis faluban nőttünk fel, ugyanoda jártunk iskolába, majd később gimnáziumba is. Minden szabad percünket együtt töltöttük, s terveztük a közös jövőt. Én orvos szerettem volna lenni, ő bankár. Pár héttel az érettségi előtt Móni terhes lett. El akarta vetetni, de én nem engedtem. Felelősséget éreztem, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, de én biztosítom a megélhetésünket. Összeházasodtunk és anyósomékhoz költöztünk.Kaptam egy állásajánlatot az évek óta Németországban dolgozó barátomtól, s rögtön elfogadtam. Kamionokat kellett rakodni. Kemény munka volt, de remekül kerestem. A főnököm annyira kedvelt, hogy egyre nagyobb feladatokat bízott rám, s sejtette velem, hogy ha kiállom a „próbákat”, hamarosan élőléptet. Ez meg is történt. Elég ambiciózus ember voltam, ezért amikor úgy éreztem, eleget tanultam, és megvan a tőkém is, saját vállalkozásba kezdtem, természetesen odakint. Ekkor már négy éve ingáztam. Közben megszületett a lányom, Hanna is, s elegem lett a vándoréletből. Vettem egy lakást, és kivittem magammal a családomat. Utólag belegondolva, hatalmas áldozat volt ez a feleségemtől, hiszen egy idegen országba követett, ráadásul nem is beszélt németül. Gyorsan teltek az évek, keményen dolgoztam, de egyre gyarapodtunk, hamarosan német viszonylatban is tehetősnek számítottunk, a gyerekek beilleszkedtek, s Móni is kezdte otthon érezni magát.
Nem engedtem neki, hogy dolgozzon, annyi volt a feladata, hogy hazavárjon, nevelje a gyerekeket, s szépítgesse az otthonunkat.
Ekkor, mint a filmekben, megtörtént a baj…

Nem is bajnak nevezném, inkább egy olyan találkozásnak, ami miatt kisiklott az életem.
Egy telefonnal kezdődött. Volt főnököm szeretett volna velem találkozni.
–Nem üzleti ügy – mondta. – Beszélgessünk egy kicsit rólad, és arról a hatalmas kincsről, ami benned nyugszik, hiszen te egy különleges ember vagy, én jól tudom, mert a barátod vagyok.
Nagyon legyezgette hiúságomat, amit mondott, és kíváncsivá tett. Alig vártam, hogy találkozzunk. Amikor elmondta, hogy egy olyan közösség tagja, akik fontosnak tartják az emberek személyiségégben rejlő kincseket kiaknázni, és szeretné, ha ellátogatnék egy összejövetelükre, kissé csalódott voltam. Titkon arra számítottam, hogy elismeri üzleti zsenialitásomat, és újra nyereséggel kecsegtető ajánlatokat kapok tőle, a „régi szép idők” emlékére. Nem nagyon akaródzott igent mondanom az invitálására, de amikor ismét azt feszegette, hogy sokkal több rejlik bennem, mint amiről tudok, igent mondtam.
Másnap elkezdődött életem azon korszaka, amelyet szeretnék mindörökké kiradírozni emlékezetemből…

A gyűlésen, mint ígéretes képességekkel megáldott lehetséges tagot mutattak be, s hamarosan magukkal ragadtak a felszólalók. Utólag már tudom, hogy a legalapvetőbb pszichológiai ismerettel is  rögtön kiszúrtam volna a manipulációt, – hiszen órákon keresztül semmi mást nem hallgattam –, de akkor megbűvölve mondtam igent a felkérésnek, és örömmel csatlakoztam ehhez a „nagyszerű” közösséghez.
Úgy mentem haza, hogy boldog voltam. Végre, megtaláltam a helyem, mások is észrevették, milyen sokra vagyok hivatott, és ők, az új barátaim mindent megtesznek azért, hogy céljaimat elérjem. A feleségem már nem volt ennyire meggyőződve erről. Kérdezte, hogy valóbban szükségem van-e nekem erre a társaságra, nincs meg mindenem, amit szeretnék? Sértve éreztem magam, azt gondoltam, irigy az új barátaimra…

A következő hónapok során rendszeresen jártam a közösségbe.
Szilárd meggyőződésemmé vált, hogy én is egyike vagyok azon kiválasztottaknak, akik megismerhetik az emberi lét igazi értelmét, és azok közé tartozom, akik zseniális képességeik segítségével jobbá tehetik a világot. Mert a cél, hogy kiteljesedjünk, és kiaknázzuk mindazt az erőt, ami önmagunkban rejlik, ezáltal jobbá, tiszta emberré válunk, és a világot is jobbá tesszük. Ez a kötelességük ezen a világon nekünk kiválasztottaknak, és ennek érdekében minden olyan bilincset le kell vetnünk, melyet a világ tesz ránk, és hátráltat küldetésünk megvalósításában. Csak egy igaz emberi közösség van, a miénk, és ezt kell minden erőnkkel támogatnunk és megvédenünk a világ mocskától. Vezetőnk már levetette a világi terheket, csak a célnak él, ezért ő a mi szentünk…
Hát igen, ma is beleborzongok, amikor erre gondolok, de akkor ezek a szavak mindennél többet jelentettek nekem. Hitet adtak, s hinni is akartam benne.

Azt hiszem, úgy hat hónap elteltével kértek először egy kis anyagi támogatást, amit teljesen természetesnek találtam.
Pénzem volt, és fontos volt számomra a cél. Nagyon jólesett, amikor külön kiemeltek, mint a leglelkesebb tagot, aki nem sajnál semmit a közösségtől. S valóban semmit sem sajnáltam. Annyira vak voltam, hogy szó nélkül adtam bármekkora összeget, büszke voltam, hogy tehettem. Otthon persze állt a bál. Alig jártam be dolgozni, a cégem lassan a csőd felé sodródott. Nem érdekelt, miből lesz vacsora, miből lesznek kifizetve a számlák. Csak azt vártam, mikor találkozom a barátaimmal, hogy meditáljunk, megtisztuljuk, és hallgassam a vezetőnk szavát.
A soros személyes audiencián vezetőnk megfogta a kezemet, és azt mondta:
– Fiam, nézz mélyen a lelkedbe! Lásd, hogy kik azok, akikre nincs szükséged, akik a véredet szívják, és tőled várják a boldogulást, akik nem engedik, hogy önmagad légy! Vesd le végre a bilincseidet, gyere hozzánk, és mi otthont, igazi családot aduk neked, és célt az életednek! De dönts bárhogy, mi mindig itt vagyunk neked, mert mi szeretünk téged, és fontos vagy nekünk!
Másnap felhívtam azt az ingatlanügynök irodát, amely egyszer már jó árat kínált a házamért. Áron alul adtam el, de nem bántam. Üzlettársam is boldogan fizette ki a jelképesnek számító összeget a cégért. A feleségem semmiről sem tudott, hazamentem a ruháimért, közöltem vele, hogy holnap ki kell költözniük, mert bútorostól eladtam a házat. Kérdezte, hogy velük mi lesz, de engem már nem érdekelt… Otthagytam a síró feleségemet a két riadt gyermekemmel, és vissza se néztem. Mentem, hogy megtaláljam önmagam.

Minden vagyonomat a közösségre írattam, s egy vidéki „kirendeltséghez” kerültem.
Nagyon szigorú szabályok szerint éltünk. Minden nap hajnali ötkor keltünk, szegényes reggeli után dolgoztunk a földeken. Sokfajta növényt termesztettünk, amit kereskedők vásároltak föl. Vacsora után szigorú meditáció volt, s jéghideg vizes fürdés után sivár celláinkban aludtunk el. A büntetések, korbácsolások, víz- és ételmegvonások mindennaposak voltak, de senki sem lázadozott. Mindenki boldog volt, hogy segítheti a „családot”, ahogy magunkat neveztük.

Három évig éltem így, amikor minden megváltozott.
Mentorommal együtt én intézhettem a bevásárlást, ami nagy kiváltságnak számított, hiszen csak a lelkileg felkészültek léphettek újra ki a „nagyvilágba”. őket már nem fenyegette a veszély, hogy elcsábulnak kinti káprázattól, amitől szabadulni igyekeztek.
Az utat járva megláttam egy nőt, karján egy kislánnyal, egy férfi szaladt hozzá, átölelte őket, és nevettek. Nagyon boldognak látszottak.
Ez a kép nem hagyott nyugodni, álmatlanul forgolódtam éjszakákon át. Az elhagyott családomra gondoltam, és arra, hogy mihez kezdhettek, miután elmentem tőlük.
Másnap már nem voltam olyan lelkes a munkában, s a szónoklatok mögött hirtelen elkezdtem meghallani a hamis hangokat. Hamarosan rájöttem, mekkora őrültséget csináltam: mindenemet feláldoztam a semmiért! Nem vagyok értékesebb, mint embertársaim, nem vagyok felsőbbrendű kiválasztott, csak egy szánalmas elmebeteg, aki hiúságból jelesre vizsgázott. Mindenem megvolt, amit ember kívánhat, és én még többet akartam. De semmit sem kaptam, mindenem elvették…
Jelentkeztem személyes kihallgatásra, és bejelentettem távozási szándékomat. Nehezen bár, de elengedtek. Végül is minek tartsanak ott, hasznot már nem hozok. Csak úgy mellesleg – kegylemdöfésként–, még közölték, hogy a feleségem időközben elvált tőlem…
Ott álltam az utcán, és nem volt hova mennem.
Nem volt miért maradnom sem, barátaim is rég elfeledtek, ezért hazaindultam Magyarországra. Stoppolva, mint egy koldus, hiszen valóban az voltam. A ruhám volt minden vagyonom. Szüleim nem mondtak egy rossz szót sem. Örültek, hogy épségben látnak ennyi év után. Móni közben a fővárosba költözött a két gyerekkel. Egy étteremben dolgozik, s közben befejezte a főiskolát is. Két hónappal ezelőtt férjhez ment az étterem tulajdonosához, és állítólag nagyon boldog. Nem engedi, hogy lássam a gyerekeket, és hiába fordultam a bírósághoz, neki adtak igazat. Végül is megértem. Megbocsáthatatlan, amit tettem velük.
Most egyedül élek, újra dolgozom, fuvarozok. Lassan talpra állok, de sohasem fogom kiheverni mindazt, ami velem történt. Főleg azért, mert csak magamat okolhatom érte…”
forrás zoldujsag

Egy tragikus videó a legfelkapottabb jelenleg az interneten: Talking To Myself (Official Video) Linkin Park – 2 nap alatt 17 milliós nézettség!..

A hatalmas rajongótábor most ezt a videót nézi a legtöbbször. A sajnálatos és szomorú esemény miatt ez a videóklip áll az első helyen a legnagyobb videómegosztón… A saját depressziójáról írta Chester Bennington a “Talking To Myself” című dal szövegét, amelynek klipjét épp aznap mutatta be a zenekar, amikor az énekes meghalt. 🙁