Gondolatok kategória bejegyzései

12+1 tévhit az alkoholistákról – egy alkoholistától

“Szia. 24 éves vagyok, lány, és 3 éve alkoholista. Nem annyira az emberek “szórakoztatása”/okítása, de inkább a magam, és a sorstársaim segítése miatt kezdem el írni ezt a blogot. Sok korombeli fiatal küzd ezzel a problémával, akár úgy, hogy bevallja magának, akár úgy, hogy nem. Szeretnék nem inni. Kendőzetlenül, őszintén fogom leírni ennek a folyamatát.
Azt is le fogom írni, ha sikerül, és azt is, ha nem.
Te pedig, ha szeretnéd, kövesd ezt.”

 

1. Az alkoholisták általában 50+-os, reggeltől a kocsmában hesszelő, lelakott külsejű trógerek.
(És még a Google is ilyen bácsikat dob ki,
ha beírod, hogy ‘alkoholista’)

Nézd, én nem mondom, hogy nem létezik ez a típus, de ez csak a jéghegy csúcsa.

Én pl 24 éves vagyok, egyetemet végeztem, tanultnak, sőt okosnak is mondanám magam, és mégis – alkoholista vagyok.

A kép, ami az átlag magyar ember fejében él az alkoholizmusról, az a folyamat vége. Én vagyok nagyjából a folyamat negyede.

Sok alkoholistával ismerkedtem meg az utóbbi hónapokban, nagy részük teljesen normális, jól szituált, értelmes ember. És igen, ha meglátnál az utcán, rólam sem mondanád meg, hogy minden este magamra zárom az ajtót, lehúzom a redőnyöket, és beverek egy üveg bort. Ennek az egyetlen külső jele, hogy rettenetesen elhíztam, de ezen kívül mindig ápolt, kulturált, normális vagyok.

2. Az alkoholisták általában férfiak

Mondják azt is, hogy a nők nem pukiznak, de ha ez így van, lássuk be, zárt ajtók mögött mind átavanzsálódunk férfiakká.

Nincsen kimutatásom a témában, de szerintem is több a férfi alkoholista, és talán, az ő létezésük látványosabb is. Egy férfi bemehet akár egyedül is 1 kocsmába pl meginni egy sört, én nőként egyelőre valószínűleg hamarabb ugornék ki az erkélyen, annyira megalázónak érezném.

3. Az alkoholisták akaratgyenge szarok

Ez mondjuk személyes véleményem, és önkritikám szerint sok esetben igaz, de azért ennél összetettebb a dolog. Az tény, hogy ahogy egyre többet iszom, egyre nehezebben tudom magam rávenni bármire, ellátni a feladataim, stb. Az is tény, hogy sokkal többet tudnék tenni saját magamért, mint most. Viszont tény az is, hogy az alkoholizmus egy betegség.

Ettől függetlenül én, alkoholistaként vallom azt, hogy nem kell minket simogatni ezzel a betegség dologgal, mert az akaratgyenge szar állítás is megállja a helyét bizonyos esetekben, bizonyos embereknél.

4. Az alkoholisták minden nap isznak

Egy kezdő alkoholista egészen biztosan nem, de én sem. Amikor 3 éve elkezdődött ez a „muri”, volt olyan, hogy két hetek is kimaradtak. Ma már persze nem bírom ki két hétig, de néhány nap időnként kimarad. Én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül van ennek köze az eltelt időhöz.

5. Az alkoholisták nem akarnak leszokni

Szerintem konkrétan nincs olyan alkoholista, akire ez igaz. Még azokra sem, akiket az első pontban említettem. Mind le akarunk szokni, ez határozza meg az életünket, akár sikerül, akár nem. (Sőt, főleg akkor, ha nem sikerül.)

6. Aki csak pár pohárral iszik, az nem alkoholista

Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára igazán részeg, de az biztos, hogy valami buliban volt, nem pedig titkolt kettős életem egyik sötét estéjén.

Ezeken az estéken általában egy üveg bort iszom meg, ettől nem rúgok be. Nem mondom, hogy nincs egy kis szédülés, ellazulás, meg, hogy nem nehezebb gépelni, de kimondottan nem mondanám ezt részegségnek.

Spicces. Ez a jó szó.

7. Az alkoholisták reggel felkelnek, és beburkolnak pár felest

Szerintem ez csak idős korban jellemző, illetve azoknál, akik a folyamat legvégén vannak (akik már teljesen elhagyták magukat.)

Én is dolgozom, de igaz ez az alkoholisták nagy részére. Őszintén szólva, nem jutott még eszembe, hogy reggel igyak. Ilyenkor inkább az jár a fejemben, hogy lenyelem az egész üveg szájvizet, de még kb a hajamra is borítok, hogy ne lehessen érezni rajtam a piaszagot.

8. Kigyógyultam az alkoholizmusból.

Dehogy gyógyultál. Ezt barátom, megnyerted egész életedre. Én is. Sosem fogsz tudni normálisan, kulturáltan alkoholt fogyasztani, mint régen. És a kísértés mindig ott lesz. Nincs gyógyult, csak tünetmentes alkoholista.

9. Az alkoholistákról süt a dolog

Ez az esetek nagy részében nem igaz. (Itt most persze nem azokra gondolok, akik már a dolog végső stádiumában vannak, róluk süt, persze. )

Ez persze nem mindig jó dolog: nagyon sokan vannak, akik még önmaguknak sem vallják be, hogy gondjuk van az itallal. Az én ismerőseim sem tudják, és szerintem kevés az az alkoholista, aki dicsekedne a dologgal. A legtöbbünk egész jól fent tudja tartani a normálisság látszatát.

10. „Igyál, de ne ennyit”

Azt hiszem ez az a mondat, amit már majdnem minden alkoholista hallott. Anonim Alkoholisták gyűlésen szokták azt mondani, hogy csak az első poharat ne idd meg. És ez nagyon igaz!

Sem én, sem más alkoholista nem tud kevesebbet inni. Vagy iszom, vagy nem iszom. Ha viszont iszom, nem állok meg egy pohárnál, egész egyszerűen azért, mert nem tudok.

11. Le lehet szokni az alkoholról, ha a fejedben/lelkedben rendet teszel

Ez is csak félig igaz. Általában az alkoholisták nagy része valamilyen lelki gond miatt kezd el inni. Bár szerintem ez sem igaz mindenkire, én személy szerint nem hiszem, hogy azért kezdtem el. Azóta persze csőstül vannak gondjaim, de ez a piálásból adódott, nem pedig a kiváltó oka volt. Mindegy is.

A lelki gebasz megoldása biztos, hogy sokat segít a leszokásban, de egy idő után kevés lesz. Kialakul egy függőség. Ha már magával húzott ez a szar, szerintem kezelni kell a betegséget (függőséget) is, nem csak a lelkieket.

12. „Azt mondta leteszi a poharat, nem lesz semmi gond.”

Nem akarlak elszomorítani, de elég sanszos,hogy ez nem lesz így.

És nem azért, mert át akart vágni a palánkon. Ó, hidd el nekem, ő nagyon is elhiszi, hogy most már aztán tényleg nagyon de nagyon igazán demostmártényleg nem fog többet inni. Hányszor mondtam én is ezt! Jézus. De ez kevés.

Kell egy mélypont. Szét kell tépned magad annyira, be kell égetned magad annyira, tönkre kell magad tenned annyira, hogy végre fejbe vágd magad, és azt mond, hogy elég.

Alattomos egy dög egyébként az alkohol, mert végül mindenkit mélypontba fog taszítani, aki eljut odáig.

Magamból indulva ki, én is egyre több hülyeséget csinálok ittasan, és egyre kevesebbre emlékszem belőle, míg az elején sosem volt ilyen gond.

+1  Most akkor titeket sajnálni kell

Engem mondjuk tökéletesen hidegen hagy, hogy sajnálsz, vagy utálsz, de azt hiszem egyik sem jó megoldás.

Én hidegrázást kapok attól is, hogy „mivel ez egy betegség,szegényke nem tehet róla”, meg attól is, hogy mocskos büdös utolsó semmirekellő alkoholista, ennyit is ér az egész ember.

Az tény, hogy ez egy betegség, de – és ha alkoholistaként olvasod ezt a cikket, tedd a szívedre a kezed – Ugye egyet értesz velem abban, hogy a mostaninál sokkal többet tudnál tenni azért,hogy józan legyél? Nem hibáztatlak, nem vádollak, hiszen ez rám ugyanúgy igaz. Csak be kell látni. Szerintem nem kell minket túlságosan tutujgatni, sokunk tett bőven azért, hogy ide jusson. (Akinek nem inge, meg a tisztelet, meg a kivételek.)

Viszont a másik oldalt sem szeretem: nem vagyok sem mocskos, sem büdös, sem szart sem érő ember. Nem vagyok gonosz. Nem vagyok gerinctelen. Nem vagyok leprás.

Szerintem egyébként nem kell hozzánk sehogy sem viszonyulni.
Ha derogál, maximum át kell menni az út másik oldalára.
forrás jozanakaroklenni

Eladtam a családomat, az életemet és vagyonomat a hitemért! És semmim sem maradt :(

“Gábor gyerekkori ismerősöm.
Több mint tíz évig nem találkoztunk, de a váratlan viszontlátás megdöbbentő volt. Az emlékezetemben élő energikus, céltudatos fiatalember helyett megtört, remegő kezű emberrel álltam szemben. Pedig még csak 35 éves… Gábor, akinek néhány éve még vagyona és gyönyörű családja is volt, most kiégve, egyedül él egy albérletben. Pedig nem lett beteg, nem történt vele tragédia csak éppen hinni akart valamiben…
Hosszas kérlelésemre elmesélte, mi történt vele, s neve elhallgatásával bár, de hozzájárult ahhoz, hogy megjelenjen története.”

 

– A szégyen nagyon erős – mondta –, de hátha valaki tanul belőle, és nem esik bele ugyanabba a csapdába, amibe én.  Mónival igazi gyerekkori szerelem volt a miénk – kezdte történetét Gábor –, ugyanabban a kis faluban nőttünk fel, ugyanoda jártunk iskolába, majd később gimnáziumba is. Minden szabad percünket együtt töltöttük, s terveztük a közös jövőt. Én orvos szerettem volna lenni, ő bankár. Pár héttel az érettségi előtt Móni terhes lett. El akarta vetetni, de én nem engedtem. Felelősséget éreztem, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, de én biztosítom a megélhetésünket. Összeházasodtunk és anyósomékhoz költöztünk.Kaptam egy állásajánlatot az évek óta Németországban dolgozó barátomtól, s rögtön elfogadtam. Kamionokat kellett rakodni. Kemény munka volt, de remekül kerestem. A főnököm annyira kedvelt, hogy egyre nagyobb feladatokat bízott rám, s sejtette velem, hogy ha kiállom a „próbákat”, hamarosan élőléptet. Ez meg is történt. Elég ambiciózus ember voltam, ezért amikor úgy éreztem, eleget tanultam, és megvan a tőkém is, saját vállalkozásba kezdtem, természetesen odakint. Ekkor már négy éve ingáztam. Közben megszületett a lányom, Hanna is, s elegem lett a vándoréletből. Vettem egy lakást, és kivittem magammal a családomat. Utólag belegondolva, hatalmas áldozat volt ez a feleségemtől, hiszen egy idegen országba követett, ráadásul nem is beszélt németül. Gyorsan teltek az évek, keményen dolgoztam, de egyre gyarapodtunk, hamarosan német viszonylatban is tehetősnek számítottunk, a gyerekek beilleszkedtek, s Móni is kezdte otthon érezni magát.
Nem engedtem neki, hogy dolgozzon, annyi volt a feladata, hogy hazavárjon, nevelje a gyerekeket, s szépítgesse az otthonunkat.
Ekkor, mint a filmekben, megtörtént a baj…

Nem is bajnak nevezném, inkább egy olyan találkozásnak, ami miatt kisiklott az életem.
Egy telefonnal kezdődött. Volt főnököm szeretett volna velem találkozni.
–Nem üzleti ügy – mondta. – Beszélgessünk egy kicsit rólad, és arról a hatalmas kincsről, ami benned nyugszik, hiszen te egy különleges ember vagy, én jól tudom, mert a barátod vagyok.
Nagyon legyezgette hiúságomat, amit mondott, és kíváncsivá tett. Alig vártam, hogy találkozzunk. Amikor elmondta, hogy egy olyan közösség tagja, akik fontosnak tartják az emberek személyiségégben rejlő kincseket kiaknázni, és szeretné, ha ellátogatnék egy összejövetelükre, kissé csalódott voltam. Titkon arra számítottam, hogy elismeri üzleti zsenialitásomat, és újra nyereséggel kecsegtető ajánlatokat kapok tőle, a „régi szép idők” emlékére. Nem nagyon akaródzott igent mondanom az invitálására, de amikor ismét azt feszegette, hogy sokkal több rejlik bennem, mint amiről tudok, igent mondtam.
Másnap elkezdődött életem azon korszaka, amelyet szeretnék mindörökké kiradírozni emlékezetemből…

A gyűlésen, mint ígéretes képességekkel megáldott lehetséges tagot mutattak be, s hamarosan magukkal ragadtak a felszólalók. Utólag már tudom, hogy a legalapvetőbb pszichológiai ismerettel is  rögtön kiszúrtam volna a manipulációt, – hiszen órákon keresztül semmi mást nem hallgattam –, de akkor megbűvölve mondtam igent a felkérésnek, és örömmel csatlakoztam ehhez a „nagyszerű” közösséghez.
Úgy mentem haza, hogy boldog voltam. Végre, megtaláltam a helyem, mások is észrevették, milyen sokra vagyok hivatott, és ők, az új barátaim mindent megtesznek azért, hogy céljaimat elérjem. A feleségem már nem volt ennyire meggyőződve erről. Kérdezte, hogy valóbban szükségem van-e nekem erre a társaságra, nincs meg mindenem, amit szeretnék? Sértve éreztem magam, azt gondoltam, irigy az új barátaimra…

A következő hónapok során rendszeresen jártam a közösségbe.
Szilárd meggyőződésemmé vált, hogy én is egyike vagyok azon kiválasztottaknak, akik megismerhetik az emberi lét igazi értelmét, és azok közé tartozom, akik zseniális képességeik segítségével jobbá tehetik a világot. Mert a cél, hogy kiteljesedjünk, és kiaknázzuk mindazt az erőt, ami önmagunkban rejlik, ezáltal jobbá, tiszta emberré válunk, és a világot is jobbá tesszük. Ez a kötelességük ezen a világon nekünk kiválasztottaknak, és ennek érdekében minden olyan bilincset le kell vetnünk, melyet a világ tesz ránk, és hátráltat küldetésünk megvalósításában. Csak egy igaz emberi közösség van, a miénk, és ezt kell minden erőnkkel támogatnunk és megvédenünk a világ mocskától. Vezetőnk már levetette a világi terheket, csak a célnak él, ezért ő a mi szentünk…
Hát igen, ma is beleborzongok, amikor erre gondolok, de akkor ezek a szavak mindennél többet jelentettek nekem. Hitet adtak, s hinni is akartam benne.

Azt hiszem, úgy hat hónap elteltével kértek először egy kis anyagi támogatást, amit teljesen természetesnek találtam.
Pénzem volt, és fontos volt számomra a cél. Nagyon jólesett, amikor külön kiemeltek, mint a leglelkesebb tagot, aki nem sajnál semmit a közösségtől. S valóban semmit sem sajnáltam. Annyira vak voltam, hogy szó nélkül adtam bármekkora összeget, büszke voltam, hogy tehettem. Otthon persze állt a bál. Alig jártam be dolgozni, a cégem lassan a csőd felé sodródott. Nem érdekelt, miből lesz vacsora, miből lesznek kifizetve a számlák. Csak azt vártam, mikor találkozom a barátaimmal, hogy meditáljunk, megtisztuljuk, és hallgassam a vezetőnk szavát.
A soros személyes audiencián vezetőnk megfogta a kezemet, és azt mondta:
– Fiam, nézz mélyen a lelkedbe! Lásd, hogy kik azok, akikre nincs szükséged, akik a véredet szívják, és tőled várják a boldogulást, akik nem engedik, hogy önmagad légy! Vesd le végre a bilincseidet, gyere hozzánk, és mi otthont, igazi családot aduk neked, és célt az életednek! De dönts bárhogy, mi mindig itt vagyunk neked, mert mi szeretünk téged, és fontos vagy nekünk!
Másnap felhívtam azt az ingatlanügynök irodát, amely egyszer már jó árat kínált a házamért. Áron alul adtam el, de nem bántam. Üzlettársam is boldogan fizette ki a jelképesnek számító összeget a cégért. A feleségem semmiről sem tudott, hazamentem a ruháimért, közöltem vele, hogy holnap ki kell költözniük, mert bútorostól eladtam a házat. Kérdezte, hogy velük mi lesz, de engem már nem érdekelt… Otthagytam a síró feleségemet a két riadt gyermekemmel, és vissza se néztem. Mentem, hogy megtaláljam önmagam.

Minden vagyonomat a közösségre írattam, s egy vidéki „kirendeltséghez” kerültem.
Nagyon szigorú szabályok szerint éltünk. Minden nap hajnali ötkor keltünk, szegényes reggeli után dolgoztunk a földeken. Sokfajta növényt termesztettünk, amit kereskedők vásároltak föl. Vacsora után szigorú meditáció volt, s jéghideg vizes fürdés után sivár celláinkban aludtunk el. A büntetések, korbácsolások, víz- és ételmegvonások mindennaposak voltak, de senki sem lázadozott. Mindenki boldog volt, hogy segítheti a „családot”, ahogy magunkat neveztük.

Három évig éltem így, amikor minden megváltozott.
Mentorommal együtt én intézhettem a bevásárlást, ami nagy kiváltságnak számított, hiszen csak a lelkileg felkészültek léphettek újra ki a „nagyvilágba”. őket már nem fenyegette a veszély, hogy elcsábulnak kinti káprázattól, amitől szabadulni igyekeztek.
Az utat járva megláttam egy nőt, karján egy kislánnyal, egy férfi szaladt hozzá, átölelte őket, és nevettek. Nagyon boldognak látszottak.
Ez a kép nem hagyott nyugodni, álmatlanul forgolódtam éjszakákon át. Az elhagyott családomra gondoltam, és arra, hogy mihez kezdhettek, miután elmentem tőlük.
Másnap már nem voltam olyan lelkes a munkában, s a szónoklatok mögött hirtelen elkezdtem meghallani a hamis hangokat. Hamarosan rájöttem, mekkora őrültséget csináltam: mindenemet feláldoztam a semmiért! Nem vagyok értékesebb, mint embertársaim, nem vagyok felsőbbrendű kiválasztott, csak egy szánalmas elmebeteg, aki hiúságból jelesre vizsgázott. Mindenem megvolt, amit ember kívánhat, és én még többet akartam. De semmit sem kaptam, mindenem elvették…
Jelentkeztem személyes kihallgatásra, és bejelentettem távozási szándékomat. Nehezen bár, de elengedtek. Végül is minek tartsanak ott, hasznot már nem hozok. Csak úgy mellesleg – kegylemdöfésként–, még közölték, hogy a feleségem időközben elvált tőlem…
Ott álltam az utcán, és nem volt hova mennem.
Nem volt miért maradnom sem, barátaim is rég elfeledtek, ezért hazaindultam Magyarországra. Stoppolva, mint egy koldus, hiszen valóban az voltam. A ruhám volt minden vagyonom. Szüleim nem mondtak egy rossz szót sem. Örültek, hogy épségben látnak ennyi év után. Móni közben a fővárosba költözött a két gyerekkel. Egy étteremben dolgozik, s közben befejezte a főiskolát is. Két hónappal ezelőtt férjhez ment az étterem tulajdonosához, és állítólag nagyon boldog. Nem engedi, hogy lássam a gyerekeket, és hiába fordultam a bírósághoz, neki adtak igazat. Végül is megértem. Megbocsáthatatlan, amit tettem velük.
Most egyedül élek, újra dolgozom, fuvarozok. Lassan talpra állok, de sohasem fogom kiheverni mindazt, ami velem történt. Főleg azért, mert csak magamat okolhatom érte…”
forrás zoldujsag

Kik azok az energiavámpírok?? – Itt megtudod, azt is, hogy védekezhetsz ellenük!

Voltál már úgy, hogy „lefárasztottak” társaságban? Érezted már úgy, hogy nem szívesen beszélgetsz valakivel, mert utána erőtlennek érezted magad? Kapaszkodj meg. Lehet, hogy energiavámpírral találkoztál.

 

Néhány ember a puszta jelenlétével képes arra, hogy elszívja a környezetében lévők energiáját. Nem ritka, hogy baráti viszonyban is állnak az erről mit sem sejtő, ennélfogva tehetetlen „áldozataikkal”, akik egyértelműen tapasztalják magukon az energiaelszívás jeleit: a letaglózó fáradtságot. Tipikus tünetek: általános kimerültség, motiváció- és energiahiány, kóros soványság, sápadt arcbőr és általános gyengeségérzet.

Az áldozatok többnyire az egyébként is könnyen befolyásolható emberek közül kerülnek ki. Ha erős személyiséget képes „lerabolni”, akkor különösen erős energiavámpírral van dolgunk. Ilyenek is vannak. Amikor az energiaelszívás akaratlanul megy végbe – lelki parazitákról van szó. Azokban az esetekben, amikor a hatás előre eltervelt, energiavámpírról beszélünk.

A domináns fél, az energiavámpír mindig megakadályozza, hogy áldozata védekezzék. Noha az energiavámpírok egy része normális, jóhiszemű ember. Sokan nem is gondolják magukról, hogy képesek környezetük energiáját elszívni. Talán egyszer-egyszer számukra is gyanús lehet, hogy némelyek igyekeznek elkerülni őket. Érthetetlenül, hiszen ők maguk kedves, udvarias, figyelmes embereknek tudják magukat. Csak éppen fárasztó velük beszélgetni. Mert energiarablók.

Valójában ők boldogtalan emberek, akik áldozataik energiájával, annak megcsapolásával töltődnek fel. Gyakran elég elválasztani egymástól az energiavámpírt és szenvedő alanyát, máris látványos lehet a siker.

Minden olyan személy energiavámpírnak minősül, aki folyamatosan megköveteli, hogy időt és figyelmet fordítsanak rá. Különösen akkor, ha a vele töltött idő után kimerültnek érzi magát a másik fél. Az emberek közötti kommunikáció jó esetben folyamatos energiacsere, amitől mindketten feltöltődnek, de legalábbis nem merülnek „le”, mint egy laposelem. Ilyenkor szívesen vagyunk szeretteink, barátaink körében.

Így védekezz ellenük:

Nemcsak az energiavámpíroktól, más asztrális támadástól is megvédenek a következő technikák:

Erősítsd aurádat, legfőbb védelmi pajzsodat! A nagyvárosok sajnos elveszik energiáidat: a természetben azonban hamar újból feltöltődsz. Tartózkodj minél többet friss levegőn, táplálkozz egészségesen és mozogj sokat. Figyelj belső éned hangjaira.

Végezz „ragyogó gömb” gyakorlatot!

– Állj fel, lélegezz mélyeket. Képzelj egy gömböt a fejed fölé, ami ibolyaszínű sugarakat áraszt a testedet körülölelő kúp formára. A gömb fehér és pulzál.
– Gondolatban figyeld a gömböt, amint egyre fényesebb lesz, ahogy fehéren izzik. Fehérsége ellenére mégis violaszín kúpot von a tested köré. A fehér gömb a belső éned.
– Képzeld el, hogy a gömb ragyogó, fehér pászmákat indít el magából, amelyek ezüstös szikrákkal elegyednek a testedet körülvevő violaszín kúpfelületen.
– Meditálj ezen a képen öt percig. Amint a kép elhalványul, aurádnak az energia mezeje erős, stabil és védelmező lesz.
forrás hatartalanvilag