hirdetés

Annyira büdös, hogy nincs is, aki megegye!

Hirdetés

Hirdetés

Nincs olyan ragadozó, amelyik elviselné védekezési módját: a bűzmirigyeiből a támadóra – lehetőleg a szeme közé – spriccelt undorító váladékot.

 

A szkunkról – a csíkos bűzösborzról – azt mondják a tudósok, hogy nincsen ellensége. Nincs olyan ragadozó, amelyik elviselné védekezési módját: a bűzmirigyeiből a támadóra – lehetőleg a szeme közé – spriccelt undorító váladékot.
A mintegy fél méter hosszú, 4 – 5 kilós állat fekete bundáján két fehér csík fut végig.

A csíkos bűzösborz, mint minden faja a családjának, arról híres, hogy bűzmirigyeiből undorító folyadékot spriccel szét, amelynek olyan szaga van, mintha fokhagyma, rothadó káposzta, égő toll és gumi keveréke volna. Mások szerint a szag a legrondább csatornabűzre és dögszagra emlékeztet.

A csíkos bűzösborz 4 méterre el tud spriccelni, és közvetlenül az ellenfél szemére céloz. A bűzősborz először figyelmezteti ellenfelét, mégpedig úgy, hogy hátsó felét felegyenesítve felé fordítja, dús farkát felemeli, füttyszerű hangot hallat, és mellső lábaival topog. Ha ez a figyelmeztetés nem hat, mellső lábára áll, visszanéz és hátsó lábait széttárja. Azután szétpermetezi váladékát, és csak ritkán téveszt célt. Hét-nyolcszor tud spriccelni. A bűz hetekre beveszi magát bőrbe, szőrbe, ruhába. Ha netán embert ért a támadás, úgy kerüli mindenki, mint a pestisest.

Az állati viselkedést kutató tudósok laboratóriumi kísérleteikből arra a megállapításra jutottak, hogy a ragadozók ösztönösen elkerülik a feltűnően csíkozott vagy többszínű prédaállatot.
A helyzet – legalábbis a csíkos bűzösborz esetében – nem ennyire egyszerű. Nem automatikusan a csíkjaik riasztják el a támadót, hanem a ragadozó saját, előzetes tapasztalata miatt tartja magát távol tőle.
Egy kaliforniai egyetem vadon élő állatok viselkedését kutató tudósa természetes környezetben végzett kísérletei azt mutatják, hogy a ragadozók nem ösztönösen viselkednek így, hanem megtanulják, hogy „tiszteletben kell tartani” ezt a mérete miatt prédának egyébként alkalmas állatot.

Tanulmányában így fogalmaz: a szkunkkal már tapasztalatot szerzett ragadozók nem csak a fekete-fehér mintázata miatt kerülik el ezt az állatot, mert még ha szürkére át van festve a bundája, akkor sem mennek a közelébe.
Az amerikai tudós kísérlete során szkunk és szürkeróka preparátumokat helyezett el Kaliforniában tíz helyszínen. A helyszínek egy része olyan volt, ahol gyakoriak ezek az állatok, a többi helyen viszont ismeretlenek voltak. Ahol nem fordultak elő vadon élő szkunkok, ott a ragadozók, a medvék, a pumák, a vörös hiúzok, a prérifarkasok megközelítették a kihelyezett preparátumokat. Megnyalogatták, meghempergették, megkísérelték elvonszolni a kitömött szkunkot ugyanúgy, mint a kitömött szürkerókát.  Azokon a helyeken azonban, ahol bőségesen megtalálható volt a szkunk, a számba jöhető ragadozók jó távol maradtak a szkunk-szerű állattól, akkor is, ha teljesen megegyezett az eredetivel, de akkor is, ha szürkére volt festve és csak a testformája egyezett.
Felmerült egy kérdés a kutatás kapcsán: van-e egyáltalán olyan állat, amelyik megeszi a szkunkot? Feltehetőleg nincs. Lehet, hogy az állatvilágban egyedülálló módon a szkunkok létszámát csak a betegségek, az élelem mennyisége határozza meg.
Vagyis megéri ilyen büdösnek lenni!
forrás zoldujsag


loading...


Szólj hozzá